Láthatatlan veszély. (2.rész)

Fejem lassú esésére kezdtem magamhoz térni. Zsibbadt végtagomhoz kaptam kezemet és erősen dörzsölni kezdtem. Másodpercekkel később szemeimet is kinyitottam. Egy ismeretlen helyel találtam szembe magam, a falak nem a megszokott rózsaszin szobám szinei, hol vannak a mindennapos dolgaim, fura szag van. Olyan, mintha... Egy kórházban lennék? Nem lehet! Hogy kerültem én ide? Mi történt?
Hirtelen megpillantottam kisöcsémet egy fotelban kuporodva a szoba sarkában, mélyen alszik. Félre rántottam magamról a takarót és megpróbáltam leszállni az ágyról, azonban sikertelenül ment a dolog. A lábaimat meg sem birtam mozditani, semmit sem éreztem deréktól lefele. Mi van velem? Akármennyire is próbálkoztam végül feladtam. Öcsém mocorogni kezdett, majd amint ráeszmélt, hogy ébren vagyok, felpattant és egyből felém rohant.
-Taehyung... Taehyung mi történt velem? -csuklott el hangom, s megjelent az első könnycsepp arcomon.
-Feküdj csak vissza, hivom az orvost. -próbált ügyetlenül betakargatni. Fáradt? Ideges? Ki van sirva a szeme? Egyszerre mindent le tudok olvasni az arcáról, bágyadt tekintetéről, lomha lépteiről. Perceken belül vissza is érkezett, az emlitett személyel. Egy magas, fekete hajú, fehér köpenyes alak.
-Örülök, hogy felébredt Sarang. -nézett le kezében tartott lapjára a pasas. -Doktor Park Jimin a nevem. -nyujtja felém jobb kezét és visszaszoritva érintését csak bólintottam egyet.
-Dr.Park, Tae... Valaki mondja már el, hogy mi a jó ég történik! -emelem fel hangom és könnyeim már egymás után kezdenek hullani.
-Nos Sarang, ami azt illeti... -kezdi el a doktor mondandóját.
-Hol van Baekhyun? -vágok szavába. Egymásra néztek a körülöttem állók, de egyikőjük sem mert megszólalni. Lerántva magamról a vékony takatómat, ismét útnak próbáltam eredni, de ez a tervem már akkor csődbe ment mikor testvérem is és a doktor is megállitották utamat. Vagy inkább csak esetlen mozdulataimat.
-Nona kérlek, maradj nyugton! -fogta le kezeimet Tae.
-Hogy legyek nyugodt ha nem tudok a szerelmemről semmit, és még az ágyból sem tudok felkelni? -kapálóztam reménytelenül. -Alig emlékszem valamire. Hogy kerültem ide? -néztem a velem szemben ülőre.
-Mrs.Kim, balesete történt. Beverte a fejét. Érthető, hogy egyes dolgokra nem emlékszik. -taglalta a doktor. -Megsérült a gerince. Sajnálattal közlöm Mrs.Kim, hogy lebénult. -halkult el mondata végén a férfi hangja. Mi? Nem, az nem lehet! Szám elé kaptam a kezem, és erős zokogásba kezdtem bele.
-Lebénultam? Nem fogok többé tudni járni? Tolókocsihoz leszek kötve egy életen keresztül? -csapkodtam az ágyat.
-Ezt ne igy fogja fel. Lesz alkalma a későbbiekben egy műtétre, ami ha jól sikerül újra járhat. -hadarta mondatait.
-És ha nem? Mi van ha nem fog sikerülni a műtét? A szerelmem fog egészen a halálomig utánam járkálni? Nem tehetem ezt meg Baekhyunnal! -ráztam hevesen fejem. -És hol van egyáltalán? Látni akarom! -követelőztem
-Nona... Most kérlek légy nagyon erős. -szoritotta meg kezemet Taehyung.
-Valami történt vele? -kerekedtek ki szemeim.
-Sarang. Baekhyun... Meghalt. -sütötte le szemeit.
-Ugye most viccelsz velem? -vetettem fel arcomra egy cinikus mosolyt, de a sós cseppek még mindig nem hagytak cserben. Se öcsém, se Dr.Park egy szót sem szólt. Tae szeméből megcsillant egy apró könnycsepp. Hát igaz? -Nem, nem lehet igaz! Képtelenség! Nem halhatott meg! Nem, hazudtok! -orditottam teli torokból. Akaratom ellenére is körmeimet kisöcsém karjaiba mélyesztettem. Már-már rosszul voltam a sirástól is és az egész szituációtól is. Csapkodni kezdtem és nem akartam elhinni amit az imént hallottam. Mr.Park ezek láttán gyors léptekkel felém rohant és egy akkor érkező nővér segitségével egy inyekciót adott be jobb karomba. Akadályoskodásom egyenlő volt a nullával. Lehetetlen volt megmenekülnöm a nyugtatótól amit belém nyomtak. Percekkel később egyre gyengébbnek és gyengébbnek éreztem magam. Nem tudtam se öcsém, se a doktor után nyúlni. Szemem egyre csak homályosabban látták a körülöttem forgó világot. Végül elnyomott az álom, testemből végleg kiment minden erő és az utolsó kép amit láttam az Taehyung könnybe lábadt szemei és arcom lágy simogatása volt.

Álmodom vagy ez a valóság? Ismét a kórházi bűz csapta meg orromat. Igen, ez sajnos a valóság. Kábán néztem körbe az egyhangú szobán. Kicsivel arrább, egy nagyjából velem egy idős lány feküdt ágyában. Rám nézett és egy mosoly jelent meg az arcán. Ebben a helyzetben semmi kedvem sincs, hogy viszonozzam, ezért elforditottam fejemet.
-Hallottam, hogy mi történt. -szólalt meg. -Nagyon sajnálom. -a lány felé fordultam, majd lesütöttem szemeimet. Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam mit mondani rá. Már egy könnycsepp sem jött ki szemeimből. Csak bólintottam felé egyet és egy nagy sóhajtással ismét vissza forditottam tekintetemet. -A nevem Sana. És téged, hogy hivnak? -tette fel az első kérdését. Van egy olyan érzésem, hogy egyhamar nem fogok szabadúlni tőle.
-Sarang. -válaszoltam semleges hangon. Reménykedtem benne, hogy be fogja fejezni a kérdezősködést, mert per pillanat semmi kedvem se volt még élni sem, de mellé szúrtam.
-Hány éves vagy? -folytatta bájosan mosolyogva.
-Huszonkettő. -néztem a plafont. Sosem szerettem pofátlanul viselkedni, igy ha kérdést kaptam mindig visszakérdeztem, de most tudtam, hogyha meg sem kérdezem, akkor is el fogja mondani a korát.
-Akkor egy évvel idősebb vagy mint én. -és mit mondtam, hogy el fogja mondani. Csak a szemeimet forgattam. Unatkoztam ebbe a szobába. Semmi elfoglaltságot nem találtam amivel egy kicsit is el tudtam volna terelni gondolataimat. Egyedül Sana, a szobatársam lett volna képes elterelni minimálisan a figyelmemet. Talán ha egy kicsit mesélne magáról, nem gondolnék folyamatosan a szörnyű múltra. Igy vettem a bátorságot és immáron én tettem fel az első kérdést.
-Hogyan kerültél ide? -mivel láttam, hogy tud mozgolódni és viszonylag semmi baját sem láttam kivülről, ezért gondolom, hogy nincs komoly baja.
-Nagyjából egy hete összeestem és bevertem a fejemet, aminek következtében kómába estem egy pár napra. -annak ellenére, hogy meglehetősen súlyos dolog történt vele, mégis mosolyog. Látszik rajta, hogy erős lány.
-Sajnálom... -facsartam ki a szót magamból. -Emlékszem a múltra? -érdeklődtem.
-Persze. A doki azt mondta nem lesz bajom. -vette kezébe mobilját. Felkelt az ágyból és a kijárat fele vette az irányt. Hát ez remek, ismét egyedül maradtam. Haza akarok menni! Utálom ezt a helyet. Már élni sem akarok...

Láthatatlan veszély. (1.rész)

-Alig várom, hogy végre Szöulba érjünk. -fogtam meg szerelmem kezét.
-Már mindjárt oda értünk, Sarang. -mosolyodott el.
Busanból az út egész Szöulig borzasztó hosszúnak tűnik, főleg úgy, hogy autóval indultunk el. De a szerencsém az, hogy a párommal vagyok, igy kevésbé unalmas az út. Byun Baekhyun, Korea egyik leghiresebb modell cégénél dolgozik. Ott ismerkedtem meg vele. Mára már mind a ketten modellkedéssel foglalkozunk. Egy évvel idősebb, magas, barna hajú, mindig mosolygós fiú. Ő az első szerelmem. Már lassan két éve együtt vagyunk és ez alatt az idő alatt éreztem magam a legboldogabbnak.
A Szöuli utazásunk nem véletlen. Már jópár hónapja nem láttam az arra élő tizenkilenc éves öcsémet. A korkülönbség köztünk elég kevés ugyanis én huszonkettedik életévemet töltöttem be, ami lássuk be nem sok. Mindig is szoros volt köztünk a kapcsolat. Bármikor segitettünk a másiknak ha baj volt. Jó gyerek volt ő, azonban egy pár évvel ezelőtt nem mondhattam ugyanezt róla. Egyik napról a másikra komoly problémái lettek az alkohol és a drogok hatására. Erősen függővé vált. Abban az időben voltam talán a legjobban egyedül. Mindigis jóban voltam kisöcsémmel, de amikor jóformán azt sem tudta melyik világon jár, hiába beszéltem hozzá, semmit sem értett szavamból. Bandákba keveredett, aminek következtében rendszeresen jártam a kórházakat és a rendőrséget. Egyik éjszaka józanon és tiszta fejjel ért haza. Meglátta az akkori állapotomat és közeledni kezdett felém. Abban az időben rengeteget sirtam miatta. Nem tudtam feldolgozni azt, hogy Taehyung, az egyetlen kisöcsém, aki a legfontosabb számomra ilyen állapotba került... Amikor rámpillantott és belenézett kisirt szemeimbe megfogadta, hogy többet sosem fog az alkoholhoz és a kábitószerhez nyúlni. A segitségemet kérte. Ekkor döntöttem úgy, hogy elmondom Baekhyunnak is mi folyik itt. Habár még nem voltunk együtt, megbiztam benne. Az édesapja olyan emberekkel foglalkozott akik hasonló problémákkal szenvednek, mint Taehyung. Nagy kő esett le a szivemről, amikor Baekhyun beszélt az édesapjával, és még nagyobb, amikor öcsém beleegyezett, hogy ebbe a "kórházba" lakjon amig jobban nem lesz. Minden szabadidőmet arra forditottam, hogy amiben csak lehetett segiteni tudjak. Borzasztó érzés volt azt látni, hogy Taehyung szenved a drogok iránti szenvedély után, én pedig tehetetlenül végig kellett nézzem. Sokszor fordult meg a fejében, hogy nem folytatja tovább a rehabilitációt, de akkor mindig öntöttem bele némi erőt azzal, hogy ott leszek neki és együtt meg tudjuk csinálni. Igy nem adta fel. Küzdött! Habár mint fizikai, mint mentális fájdalommal járt, fél év után az orvos büszkén jelentette ki, hogy Taehyung megcsinálta! Végleg feladta az alkohol és a drog utáni szenvedélyét. Csodálatos érzés volt azt látni, hogy az öcsémnek végre mosoly jelent meg az arcán. Nem feszeng, ha ideges. Nem ordibál, értelmesen válaszol és figyel a kérdésekre.
Már több mint két éve véget ért ez az időszak. Ez alatt az évek alatt talált magának egy barátnőt, akivel meglátásom szerint igencsak jól kijönnek. Kedves lány, jóban vagyok vele. Rendes volt, ezért is mertem otthagyni és elmenni Szöulból egészen Busanig. Taehyung és Baekhyun is mondhatni legjobb barátok.
Szerelmem segitett a költözésben, majd pár héttel később ki is alakult a kapcsolatunk. Mindigis őszinte és szavakimondó ember volt, igy akkor sem habozott amikor megkérdezte, hogy szeretnék-e a barátnője lenni. Az érzésem iránta kölcsönös volt, igy természetesen igent mondtam. A kapcsolatunk már az elejétől jól működött. Habár mindig én kezdtem el vitatkozni vele szinte minden értelmetlen dolgon, ő volt az első aki bocsánatot kért tőlem. Olyankor szégyeltem talán a legjobban magam. A zavarba hozás megy mégis neki a legjobban. Akár egy mondattal vagy egy pillantással is olyan helyzetbe tud hozni, hogy köpni-nyelni nem tudok. Viszont a romantikában sincs hiánya. A leggyönyörűbb helyekre vitt el az elmúlt két évben. Álmomban sem gondoltam volna, hogy eljúthatok ilyen csodás országrészekre, méghozzá a szerelmemmel együtt... Páratlan kedvesség van benne. Mindenkinek próbál segiteni amiben csak tud. Csodálom, hogy ennyi szeretet és akaraterő van benne. Számomra Baekhyun egyszerűen tökéletes!
Gondolataimat egy velünk szembe jövő autó zavarta meg ami jobbra-balra kanyarodott az út közepén. Megrémülve néztem rá kedvesemre aki idegesen próbálta elkerülni a felénk irányuló autót. A kocsik féke fülsüketitően visitottak, majd szélsebesen egymásnak ütköztek. Elvéve kezemet fejemtől, csupa véres testemmel Beakhyun felé fordultam aki mozdulatlanul ült a kormány előtt. Könnyeim záporesőként kezdtek hullani. Ujjaimat összekülcsoltam övéivel, majd szólogatni kezdtem, de nem válaszolt. Testemből végleg kiszállt az erő, s eszméletemet elvesztve borultam szerelmem vállára...