Hirtelen megpillantottam kisöcsémet egy fotelban kuporodva a szoba sarkában, mélyen alszik. Félre rántottam magamról a takarót és megpróbáltam leszállni az ágyról, azonban sikertelenül ment a dolog. A lábaimat meg sem birtam mozditani, semmit sem éreztem deréktól lefele. Mi van velem? Akármennyire is próbálkoztam végül feladtam. Öcsém mocorogni kezdett, majd amint ráeszmélt, hogy ébren vagyok, felpattant és egyből felém rohant.
-Taehyung... Taehyung mi történt velem? -csuklott el hangom, s megjelent az első könnycsepp arcomon.
-Feküdj csak vissza, hivom az orvost. -próbált ügyetlenül betakargatni. Fáradt? Ideges? Ki van sirva a szeme? Egyszerre mindent le tudok olvasni az arcáról, bágyadt tekintetéről, lomha lépteiről. Perceken belül vissza is érkezett, az emlitett személyel. Egy magas, fekete hajú, fehér köpenyes alak.
-Örülök, hogy felébredt Sarang. -nézett le kezében tartott lapjára a pasas. -Doktor Park Jimin a nevem. -nyujtja felém jobb kezét és visszaszoritva érintését csak bólintottam egyet.
-Dr.Park, Tae... Valaki mondja már el, hogy mi a jó ég történik! -emelem fel hangom és könnyeim már egymás után kezdenek hullani.
-Nos Sarang, ami azt illeti... -kezdi el a doktor mondandóját.
-Hol van Baekhyun? -vágok szavába. Egymásra néztek a körülöttem állók, de egyikőjük sem mert megszólalni. Lerántva magamról a vékony takatómat, ismét útnak próbáltam eredni, de ez a tervem már akkor csődbe ment mikor testvérem is és a doktor is megállitották utamat. Vagy inkább csak esetlen mozdulataimat.
-Nona kérlek, maradj nyugton! -fogta le kezeimet Tae.
-Hogy legyek nyugodt ha nem tudok a szerelmemről semmit, és még az ágyból sem tudok felkelni? -kapálóztam reménytelenül. -Alig emlékszem valamire. Hogy kerültem ide? -néztem a velem szemben ülőre.
-Mrs.Kim, balesete történt. Beverte a fejét. Érthető, hogy egyes dolgokra nem emlékszik. -taglalta a doktor. -Megsérült a gerince. Sajnálattal közlöm Mrs.Kim, hogy lebénult. -halkult el mondata végén a férfi hangja. Mi? Nem, az nem lehet! Szám elé kaptam a kezem, és erős zokogásba kezdtem bele.
-Lebénultam? Nem fogok többé tudni járni? Tolókocsihoz leszek kötve egy életen keresztül? -csapkodtam az ágyat.
-Ezt ne igy fogja fel. Lesz alkalma a későbbiekben egy műtétre, ami ha jól sikerül újra járhat. -hadarta mondatait.
-És ha nem? Mi van ha nem fog sikerülni a műtét? A szerelmem fog egészen a halálomig utánam járkálni? Nem tehetem ezt meg Baekhyunnal! -ráztam hevesen fejem. -És hol van egyáltalán? Látni akarom! -követelőztem
-Nona... Most kérlek légy nagyon erős. -szoritotta meg kezemet Taehyung.
-Valami történt vele? -kerekedtek ki szemeim.
-Sarang. Baekhyun... Meghalt. -sütötte le szemeit.
-Ugye most viccelsz velem? -vetettem fel arcomra egy cinikus mosolyt, de a sós cseppek még mindig nem hagytak cserben. Se öcsém, se Dr.Park egy szót sem szólt. Tae szeméből megcsillant egy apró könnycsepp. Hát igaz? -Nem, nem lehet igaz! Képtelenség! Nem halhatott meg! Nem, hazudtok! -orditottam teli torokból. Akaratom ellenére is körmeimet kisöcsém karjaiba mélyesztettem. Már-már rosszul voltam a sirástól is és az egész szituációtól is. Csapkodni kezdtem és nem akartam elhinni amit az imént hallottam. Mr.Park ezek láttán gyors léptekkel felém rohant és egy akkor érkező nővér segitségével egy inyekciót adott be jobb karomba. Akadályoskodásom egyenlő volt a nullával. Lehetetlen volt megmenekülnöm a nyugtatótól amit belém nyomtak. Percekkel később egyre gyengébbnek és gyengébbnek éreztem magam. Nem tudtam se öcsém, se a doktor után nyúlni. Szemem egyre csak homályosabban látták a körülöttem forgó világot. Végül elnyomott az álom, testemből végleg kiment minden erő és az utolsó kép amit láttam az Taehyung könnybe lábadt szemei és arcom lágy simogatása volt.
Álmodom vagy ez a valóság? Ismét a kórházi bűz csapta meg orromat. Igen, ez sajnos a valóság. Kábán néztem körbe az egyhangú szobán. Kicsivel arrább, egy nagyjából velem egy idős lány feküdt ágyában. Rám nézett és egy mosoly jelent meg az arcán. Ebben a helyzetben semmi kedvem sincs, hogy viszonozzam, ezért elforditottam fejemet.
-Hallottam, hogy mi történt. -szólalt meg. -Nagyon sajnálom. -a lány felé fordultam, majd lesütöttem szemeimet. Nem tudtam megszólalni. Nem tudtam mit mondani rá. Már egy könnycsepp sem jött ki szemeimből. Csak bólintottam felé egyet és egy nagy sóhajtással ismét vissza forditottam tekintetemet. -A nevem Sana. És téged, hogy hivnak? -tette fel az első kérdését. Van egy olyan érzésem, hogy egyhamar nem fogok szabadúlni tőle.
-Sarang. -válaszoltam semleges hangon. Reménykedtem benne, hogy be fogja fejezni a kérdezősködést, mert per pillanat semmi kedvem se volt még élni sem, de mellé szúrtam.
-Hány éves vagy? -folytatta bájosan mosolyogva.
-Huszonkettő. -néztem a plafont. Sosem szerettem pofátlanul viselkedni, igy ha kérdést kaptam mindig visszakérdeztem, de most tudtam, hogyha meg sem kérdezem, akkor is el fogja mondani a korát.
-Akkor egy évvel idősebb vagy mint én. -és mit mondtam, hogy el fogja mondani. Csak a szemeimet forgattam. Unatkoztam ebbe a szobába. Semmi elfoglaltságot nem találtam amivel egy kicsit is el tudtam volna terelni gondolataimat. Egyedül Sana, a szobatársam lett volna képes elterelni minimálisan a figyelmemet. Talán ha egy kicsit mesélne magáról, nem gondolnék folyamatosan a szörnyű múltra. Igy vettem a bátorságot és immáron én tettem fel az első kérdést.
-Hogyan kerültél ide? -mivel láttam, hogy tud mozgolódni és viszonylag semmi baját sem láttam kivülről, ezért gondolom, hogy nincs komoly baja.
-Nagyjából egy hete összeestem és bevertem a fejemet, aminek következtében kómába estem egy pár napra. -annak ellenére, hogy meglehetősen súlyos dolog történt vele, mégis mosolyog. Látszik rajta, hogy erős lány.
-Sajnálom... -facsartam ki a szót magamból. -Emlékszem a múltra? -érdeklődtem.
-Persze. A doki azt mondta nem lesz bajom. -vette kezébe mobilját. Felkelt az ágyból és a kijárat fele vette az irányt. Hát ez remek, ismét egyedül maradtam. Haza akarok menni! Utálom ezt a helyet. Már élni sem akarok...
